Nem is tudom, hogy ez miért csak most jut eszembe... aki rendszeres Morning Show hallgató, azok tudhatják, hogy a három műsorvezető, Sebestyén Balázs, Vadon János és Rákóczi Ferenc újabb nagy ötlettel álltak elő, ezúttal azzal, hogy saját csirkefarmot indítanak be. Hogy ez miért érdekes számunkra? Azért mert egy komplett tojáskeltető gépet állítottak fel a stúdióban, s ezt online közvetítésben nézhetik is a hallgatók. (csak a Ustream-en érhető el, katt az OK gombra!):

Free desktop streaming application by Ustream

A hét tojáska magába foglalja a legismertebb magyar tyúkfajtákat, így ha összejön a keltetés, láthatunk majd sárga magyar, fehér magyar, fogoly színű, kendermagos magyar, fehér erdélyi kopasznyakú, kendermagos erdélyi kopasznyakú és fekete erdélyi kopasznyakú tyúkokat. A műsorban egyfajta verseny is elindult, és már a fogadásokat is meg lehet tenni, hogy melyik csöppség fog előbb kikelni. Természetesen gazdájukhoz méltó nevük is megszületett már:

¤ Balázs - Chuck - kendermagos erdélyi kopasznyakú tyúk
¤ Jani - Jean Claude - fekete erdélyi kopasznyakú tyúk
¤ Feri - Pöri - fehér erdélyi kopasznyakú tyúk
¤ Anett - Királylány - sárga magyar tyúk
¤ Anna - Pipike - fogoly színű tyúk
¤ Tibi - Csibész - kendermagos magyar tyúk
¤ Class FM hallgatói tojás - fehér magyar tyúk

Április elején várható a kelésük. Ha szeretnéd meghallgatni a tojások és a keltető érkezésének hanganyagát, akkor kattints ide, Tibi tojásának csatlakozását pedig itt érhetitek el (a hanganyag eleje)!

(c) Eduardo Balogh

Úton-útfélen találkozhatunk vele, hiszen gyakran látható oszlopokon kiülve, amint épp a mindennapi pocok-ebéd után leskelődik. Sokunknak gyerekkorunk hosszabb autóútjai “Néé egy sas!” jellegű felkiáltásai jutnak eszünkbe róla.

Az egerészölyv (tudományos nevén Buteo buteo, románul şorecar comun, angolul Common Buzzard) a vágómadarak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadarak (Accipitridae) családjába tartozó faj. Románia leggyokoribb ragadozó madara, a laikusok által „ülü”-nek (helyenként „üllü”) nevezett faj egyik megjelenési formája (ülü nevű faj nem létezik, a szó amolyan gyűjtőnév a nagyobb termetű ragadozó madarakra, de mivel ezeknek van becsületes magyar nevük, ajánlatosabb azt használni; a szó a román uliuból ered – uliu porumbar a héja, uliu păsărar a karvaly).

A parti madarakkal, sirályokkal és pityerekkel együtt a ragadozó madarak jó eséllyel minden kezdő madarász rémálmának tárgyai. Ezek mind olyan csoportok, amelyek fajai nagyon hasonlóak egymáshoz (például szteppi sirály és sárgalábú sirály, héja és karvaly). Az egerészölyv egy fokkal tovább bonyolítja a játékot, mivel amellett, hogy tapasztalatlan szem számára szinte ugyanúgy néz ki, mint a darázsölyv, pusztai ölyv vagy gatyás ölyv, a fajra ugyanakkor különösen nagy mértékű variabilitás jellemző: vannak nagyon világos egyedek, nagyon sötétek, vöröses színűek, és szinte végtelen árnyalat e három között.

Világos színváltozató egerészölyv. (c) Hencz Péter

A 110-132 cm-es szárnyfesztávolságú egerészölyv közepes méretű nappali ragadozómadár. Nálunk általában a sötét színváltozatok a gyakoriak. Röptébe többnyire tömzsinek tűnő madarunk szárnyai szélesek és viszonylag rödvidek, nyaka rövid és vaskos, farka közepesen hosszú. A nálunk leggyakrabban látható sötét színváltozat felső részei (fej, hát, szárny felülről, farok felülről) egyöntetű barnák, hasa és szárnybélése (a szárny azon tollai, amelyeknek nincs a tulajdonképpeni repülésben szerepük) is többnyire barna. Általában egy jól látható fehér mellőrvet visel.

Az egerészölyv belső vagy alsó evező- és kormánytollai fehérek, nagyon finom sávozással. A fekete „ujjak” (külső evezők kicsúcsosodó tollai) és az adult madaraknál megtalálható fekete szárny-végszalag keretet alkot a fehér szárnypannel köré. Az adult madaraknál a farkon is megtalálható a fekete végszalag (korhatározó bélyeg). Sikláskor szárnyát enyhén felemeli (kissé V betű alakú szemből), jellemző rá a szitálás is.

Repülő egerészölyv. (c) Eduardo Balogh

Az egerészölyv a Brit-szigeteken és a kontinentális Európa déli, nyugati és középső részén mindenhol egész évben észlelhető, északon és keleten élő egyedek rövidtávú vonulók. Ismert néhány telelőterület Afrika északi részén és Kis-Ázsiában. Romániában szinte mindenhol megtalálható, alacsonyabb denzitással azokon a síkságokon, ahol nagy kiterjedésű magas haszonnövényekből alkotott monokultúrák vannak. Európai állományra több mint 710 ezer párra becsülhető, Romániában 28-34 ezer pár él. Élőhelyigényei nem túl magasak, szereti a diverz tájakat, lomhullató erdőkkel, ahol fészkelhet, nyílt mezőket magányos fákkal, amire kiülve kiszemelheti prédáját, ligeterdőket, szántóföldeket.

Ahogy azt neve is sejteti, az egerészölyv fő táplálékát a kisemlősök jelentik. Legfontosabb zsákmányállata a mezei pocok. Azokban az években, amikor a pockok száma robbanásszerűen növekszik (pocokgradációs évek), az ölyvek szinte kizárólag rágcsálókkal táplálkozva igen jelentős hasznot biztosítva a mezőgazdaságnak (ezt ökoszisztéma-szolgáltatásnak nevezzük). Azokban az években, amikor csökken a mezei pocok száma, előtérbe kerülenek az alternatív táplálékforrások (a magasabb területeken élő madarak esetében ezek az alternatív táplálékforrások pocokgradációs években is nagyon fontosak). Így területtől és időszaktól függően rovarok, földigiliszták, kétéltűek és hüllők, valamint kisebb testű madarak is zsákmányul eshetnek. Ugyanakkor az elpusztult állatok tetemei is fontos fehérjeforrások lehetnek táplálékszűk időszakokban.

A táplálkozási stratégia bizonyos mértékben a madár területétől függ: ha lehetősége van rá, kiül oszlopokra, fákra és onnan csap le áldozatára, máskor a nyílt területek felett siklik, időnként szitálva szemeli ki áldozatát. Néha megfigyelhető leszállva is, miközben a fűben lépegetve gerinctelenek után kutat.

Nyúl-tetemen táplálkozva. A nyúl méretéből is sejthető, hogy nem saját zsákmány. (c) Lóki Csaba

Alkalmanként a vadászok azzal vádolják az egerészölyvet, hogy komoly károkat tesz az apróvadállományban. Ez történt 2011-ben Magyarországon, amikor Semjén Zsolt lépéseket tett annak érdekében, hogy az egerészölyv (és emellett fürj, erdei szalonka, vadgerle, holló és még néhány, amúgy jelenleg védett faj) újra vadászható legyen. Természetesen a vádak teljesen alaptalanok. Több egerészölyves táplálékpreferenciás kutatás is kimutatta, hogy az apróvadak aránya az ölyvek táplálékának 1-5%-át teszik ki, a legjobb apróvadas területeken sem haladja meg a 15%-ot.

Ugyanakkor rengeteg apróvad elpusztul a nem megfelelő mezőgazdasági tevékenységek miatt, amelyek tetemeit megtalálják és elfogyasztják az ölyvek. Mivel a maradványok eredetét nem lehet tisztázni, ez „apróvadpusztításként” jelenhet meg táplálékvizsgálatokban. Ugyanakkor az ölyvköpetek elemzésekor az apróvadfajok maradványai túlreprezentáltak lehetnek, mivel méretük miatt sokkal nagyobb valószínűséggel lehet megtalálni őket, mint a kisemlősök, kétéltűek vagy rovarok maradványait. Ennek fényében elmondható, hogy nem az egerészölyv a felelős az apróvad-állomány ingadozásáért.

Az egerészölyv fészkét általában lombhullató fák koronájába építi, rendszerint a törzshöz közel, legtöbbször vastagabb ágvillába. A fészek ágakból épül, és átlagos átmérője 1 m. A fészekalj mérete 1-4 tojás között változhat, melyeket március végén-április elején rak le a tojó. A 30-35 napig tartó kotlásban a hím is besegít, bár lényegesen kevesebb időt tölt a tojásokon mint a tojó. A kikelt fiókák 42-50 nap után hagyják el a fészket, és ezt követően még több hétig szüleikkel maradnak, éjszakázni még napokig visszajárnak a fészekbe. Az ivarérett kort általában 3 éves korukban érik el.

Egerészölyv fióka. (c) Bărbos Lőrinc

A Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján az egerészölyv státusza nem veszélyeztetett, Romániában a többi ragadozó madárhoz hasonlóan védett. A romániai állományt veszélyeztető legfőbb tényezők a középfeszültségű oszlopok általi áramütés, a vegyszeres mérgezés és a madarak lövése. Évente sok madár pusztul el vagy válik életképtelenné áramütések miatt, illetve jelentős számú egyed lesz autóbaleset áldozata is.

Az egerészölyvet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2012-ben az év madarának választotta.

A keselyűk olyan nagy vakfolttal rendelkeznek látómezejükben, melynek révén repülés közben nem észlelik a közvetlenül előttük lévő objektumokat.

A felfedezés megmagyarázza, hogy a madarak miért ütköznek bele rendszeresen az olyan feltűnő struktúrákba, mint a szélturbinák vagy villanypóznák, annak ellenére, hogy látásuk a legélesebbek közé tartozik az állatvilágban.

Ez azt jelenti, hogy a szélturbinák még feltűnőbb kivitelezése nem sokat segít az ütközések elkerülésében. Graham Martin brit ornitológus, a vizsgálat vezetője szerint az sem lenne túl hatékony, ha a készülékeket fényes csíkokkal festenék le vagy pedig különféle tárgyakat akasztanának rájuk. „Távol kell tartani egymástól a madarakat és a turbinákat.” A vizsgálatról az Ibis folyóirat számolt be.

Steven Portugal és Campbell Murn segítségével Martin felmérte a fakó keselyű (Gyps fulvus) és a fehérhátú keselyű (Gyps africanus) látómezejét. „Ugyanazt a készüléket használtam, amit a szemész is alkalmaz a szemvizsgálatkor” – magyarázza.

A kutatók kiderítették, hogy a keselyűk nagy látómezővel rendelkeznek, amely átfogóan lefedi az előttük elterülő földet és két oldalról az eget, így lehetővé teszi, hogy más társaik megfigyelése közben táplálékot keressenek. Azonban fejük felett és alatt hatalmas vakfoltok vannak. Amikor repülnek, fejüket lefelé döntik, így a közvetlenül előttük lévő tér vak területté válik.

Martin úgy hiszi, ezek a vakfoltok teszik lehetővé, hogy a keselyűket repülés közben ne vakítsa el a nap. A nagy szemek különösen védtelenek ilyen ártalom ellen. Martin kiderítette, hogy az olyan nagy testű madarak, mint a darvak és a túzokok, ugyanolyan vakfolton osztoznak, míg a galambokhoz, kacsákhoz és kócsagokhoz hasonlóak nem.

Nathan Hart ausztrál kutató szerint az egyértelmű megoldás, ha a madár elmozdítja a fejét. „Meg lennék lepve, ha a keselyűk rendszeresen nem így tennének repülés közben, hogy elkészítsék a vizuális térképet.” Azonban Martin szerint a madaraknak hosszasan el kellene fordítaniuk a fejüket, hogy ezt véghezvigyék. „Számtalan filmet néztünk meg, és könnyű repülőgépével Murn rendszeresen a madarakkal repül. Biztosak vagyunk benne, hogy a keselyűk táplálékszerzés közben általában nem végeznek ilyen eltúlzott fejmozdulatokat.”

Ez az adaptáció csak akkor vált bajforrássá, amikor az emberek nagy objektumokat állítottak a madarak útjába. „Afrikában és Dél-Európában a keselyűk rendszeresen áldozatul esnek a szélturbinákkal való ütközéseknek. Veleszületett viselkedés okozza a problémát, amely a keringő lapát sebességétől független.”

Elmondása szerint, ha olyan területről van szó, ahol a madarak rendszeresen átrepülnek, akkor érdemes eltéríteni őket. „Ezt el lehet érni táplálék kihelyezésével – úgynevezett keselyűéttermekkel –, melyek távol vannak a szélfarmoktól.”

Manuela de Lucas spanyol kutató dicsérte a vizsgálatot, de azt állítja, ő azt figyelte meg, a keselyűk néhány szélturbinával ütköznek, másokkal viszont nem. A madárpusztuláshoz szerinte hozzájárulhatnak egyéb tényezők is, például az időjárási viszonyok.  

Dél-Spanyolországban de Lucas olyan rendszer tesztelt, melynek automata radarkészüléke ideiglenesen leállítja a szélturbinákat, amikor keselyűk közelednek. A rendszer felére csökkentette a balesetek számát, és a termelésben csak 0,07 százalékos kiesést okozott. Martin szerint a megközelítés igen jó. „Az energiatermelő cégek kézségesen együttműködnek, mert nem kell hosszú időre leállítaniuk a lapátokat, a madarak pedig amúgy is jobb szeretnek relatíve csendes napokon repülni.”

Martin és csapata azt tervezi, hogy más ragadozó madarak – héják, sólymok és sasok – látómezejét is megvizsgálja. 

Fotó: Samiul Mohsanin/Wildlife Trust of Bangladesh

Az állatbarátok és a természetvédők nagy-nagy örömére 2011-ben mintegy 40 egyedet számláló csapatot láttak itt. Az előző egynehány esztendőben egyáltalán nem voltak jelen ezek, az amúgy súlyosan veszélyeztetett, 75–85 centiméter nagyságú, majdnem öt kilós, másik nevükön fehérhátú keselyűk példányai. Jóllehet, korábban Ázsia déli részén, mi több alig negyedszázada, még az egész világon is a legnagyobb populációval bíró keselyűfaj volt. Ma úgy tűnik, sajnos veszélyben a jövője, a fennmaradása.

Vészjóslóan nagymérvű fogyatkozását eleinte valamiféle halálos vírus megjelenésével magyarázták. Hamar kiderült azonban, hogy a vadászaton túl a vészes csökkenésének egyik fő és drasztikus kiváltója a diklofenac, ami egy gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító szer, amit rendre alkalmaztak az állatgyógyászatban, például a szarvasmarháknál, Indiában. Dögevő lévén, a keselyűk, ha egy korábban diclofenackal kezelt állatból lakmároztak, ez a szer bekerült a szervezetükbe, és náluk, amint a boncolásokból kiderült, veseelégtelenséget, utóbb elhullást okozott.

Az Indiai Vadvédelmi Szervezet (Wildlife Trust of India, WTI) állatorvosa N.V.K. Ashraf szerint sajnálatos, ám ezt a szert még ma is használják bizonyos területeken az állatgyógyászatban. Annak ellenére, hogy ő is és számos civil szervezet küzd azért, hogy alkalmazását kiváltsák valami más, de ugyanoly hatásos szerrel, így például a német Boehringer Ingelheim által kifejlesztett meloxicammal. Igaz, ennek kapcsán a gond ott van, sokaknak nincs információjuk róla, hogy más szer is alkalmazható gyulladáscsökkentésre, no és a kiváltó szer drágább is. A WTI egyébként egy nonprofit természetvédelmi szervezet, mely elkötelezetten törekszik India vadon élő állatai s azok élőhelyeinek megőrzésére.

A széles szárnyakkal, rövid farokkal rendelkező Bengáli keselyűk súlyosbodó fogyatkozása figyelemfelkeltő lehet, hogy tudniillik ideje változtatni, lépni, és el kell érni, hogy a diclofenacot helyettesítsék mással. Az élőhelyek mentén élő embereket belátásra kell bírni, hogy e madarak is van létjogosultságuk, fontos a természetben való egészséges ökoszisztéma fenntartásában betöltött szerepe. A viszonylag magas fákon fészkelő, kicsinyeit három hónapig etető faj gyakori vendég a lakott területek, falvak, városok művelt földjei közelében, s itt időnként megmérgezik őket, bár helyenként, az érintetlenül rothadó tetemek szaga révén azért már a helyieknek is feltűnik a hiányuk. Külön érdekesség: Mumbai Malabar Hill lakónegyedében van a párszi közösségnek egy „Csend Tornyai” nevű helyszíne, ahol halottaik testét a természet erejére és ezekre a dögevő madarakra bízzák.

A Panidihing rezervátumban észlelt, nagyszámú csapatuk örömteljes a faj, sokszor sötétnek tűnő jövőképe tekintetében.

A dinoszauruszok rajongói még alig tértek magukhoz a kijelentés okozta sokkból, hogy egyes dinoszauruszok testét nem pikkelyek, hanem tollak borították, és úgy tűnik ismét frissíteniük kell képzelőerejüket. A színes tollazatú velociraptorokról ábrákat készítő kutatók most a Science magazin oldalain mutatták be az első ismert színjátszó dinoszaurusz illusztrációját.

A mikroraptor egyike a nagyjából 120 millió évvel ezelőtt élt, madárszerű ragadozóknak, mégis kitűnik a többiek közül. Kevesebb, mint egy kilogrammot nyomott és túl kicsi volt ahhoz, hogy repülni tudjon. A tudósok szerint mikroraptor csak egyik fáról a másikra vitorlázott át, amiben hosszú faroktollazata is segítette.

A fosszíliát vizsgálva a kutatók összehasonlították a melanoszómák, a pigmenssejtek (melanociták) plazmájában lévő, festékanyagot tartalmazó hólyagocskák alakját és számát. Az így nyert adatokat összevetették a modernkori madarak melanoszómáit tartalmazó adatbankkal, és az eredmények statisztikai elemzése során jutottak arra a következtetésre, hogy a mikroraptornak kékes fényű, szénfekete tollazata volt.

A modern madarak közü a csóka egyszerű kék-fekete ragyogását egy sima réteg melanoszóma és rajta egy sima réteg keratin adja. A páva folyton változó szivárvány színét pedig egy szivacsos keratinréteg biztosítja.

Mivel a keratin nem kövül meg, ez a szerkezeti információ elveszett a mikroraptorból. „Úgy kell elképzelni, mintha egy téglaépületből eltávolítanák a cementet. A téglák egymásba omlanának” – mondta Jakob Vinther paleontológus és az újság társszerzője. Habár nem tudják bizonyítani, hogy a madár tollazata valóban változtatta a színét, a csapat készített egy visszafogott rekonstrukciót, amin a mikroraptor tollai fényesen, kék-feketén csillognak.

Óriási vadpulyka tartja rettegésben egy amerikai kisváros lakóit. A hatalmas madár minden reggel 7 órakor felköltözik az egyik ház előtti fára, és estig ott ül. A pulyka agresszívan védi a területét, és mindenkit dühösen megtámad, aki a közelébe merészkedik.

– Már félek kimenni a házból. Reggel hatkor indulok a postára, hogy elkerüljem a pulykát. A szomszédot kellett megkérnem, hogy hazafelé egy seprűvel jöjjön velem, amíg bejutok a házba – panaszolja mindenkinek Edna Geisler, annak az ingatlannak a tulajdonosa, ahol az óriási szárnyas üldögél.

Az asszony háza mögötti erdőben nagy csapat vadpulyka él, de csak ez az egy okoz naponta galibát a környéken.

Egy távolabbi lakos szintén arra panaszkodik, hogy, a gonosz pulyka már többször megcsípte a könyökét, és a házába is próbált bejutni.

A helyiek már becenevet is adtak a vörös orrú madárnak, mérete alapján Godzilla néven emlegetik – adta hírül a brit Metro.

Tim Payne vadszakértő szerint a 25-30 kilós szárnyas a sajátjának vélt területet védi ilyen agresszív módon. Azt tanácsolja a helyieknek, mutassák meg a szárnyasnak, ki a főnök, mert azzal, hogy a támadása során elmenekülnek, csak a pulyka viselkedését erősítik.

Michiganben jelenleg több mint 200 ezer vadpulyka él, melyek szabadon kóborolnak. A férfi azt mondta a lakosoknak, hogy egy nyitott nagy esernyővel lépjenek ki az otthonukból, azt ugyanis nem meri megtámadni a hatalmas madár.

A kínai újgazdagok készek akár több tízezer eurót is megadni egy postagalambért, ami valósággal forradalmasítja a belga galambtenyésztés egy szűk körét.

A galambidomítás régi kínai időtöltés. Pekingben a tulajdonosok rövid röptetésekre bocsátották szárnyasaikat és arra tanították őket, hogy parancsra visszatérjenek a galambdúcba. Belgiumban, Hollandiában és Észak-Franciaországban a versenygalambokat vonaton akár ezer kilométerre is elviszik kiindulópontjuktól, Barcelonába, Clermont-Ferrandba vagy például Limoges-ba. Az a madár a győztes, amelyik ösztöneitől vezérelve elsőként tér meg a dúcba, amivel akár jelentős összegeket is nyer tulajdonosának. Ez a kedvtelés nemzedékről nemzedékre szállt, de az elmúlt évtizedekben már kiveszőben volt.

Az ázsiaiak közelmúltbeli feltűnése azonban megváltoztatta a helyzetet. Január végén Hu Csen-jü (Hu Zhenyu) dúsgazdag kínai gyáros 250 ezer euróért vásárolta meg a Special Blue nevű galambot, ez az összeg világrekord volt. A madár korábbi tulajdonosa, a holland Pieter Veenstra az elmúlt évek során 245 galambot adott el összesen csaknem kétmillió euróért a Pigeon Paradis (PIPA) szakosodott árverési portál szerint, amely ügyfeleinek 50 százaléka kínai.
   
Keletről óriási az érdeklődés

A keletről érkező vevők készek vagyonokat fizetni olyan galambokért, amelyek sok versenyt nyertek és nagyon jó a pedigréjük - magyarázta az AFP-nek Nikolas Gyselbrecht, a PIPA elnöke a galambtenyésztők második nemzetközi vásárán, amelyre több mint hétezer résztvevő érkezett Courtrai-ba.

Nem mindenki nézi jó szemmel a gazdag kínai vevők érkezését. "Számomra ez túl drága. 200 ezer euró, ez nem normális ár" - vélekedett a Lille-ből érkezett Marcel Candenier. "Ez már olyan túlzás, amely megöli a postagalamb-versenyeket, ilyen ár mellett hogyan jelentkezhetnek fiatal versenyzők" - toldotta meg szavait honfitársa, Gilles Vanneuville.
   
Willy Anquinet, egy 75 éves galambtenyésztő, aki 80 galambot nevel Brüsszel zöldövezetében, Gooik faluban, kellemetlen kalandot élt át. Február elején feljelentést tett, mert Noir nevű bajnok galambját ellopták. Előzőleg 15 ezer eurót ajánlottak a madáért, amit ő elutasított: 20 ezret kért, a haszonból új autót akart vásárolni. Néhány nappal a potenciális vásárlók látogatása után a galambdúcot feltörték. A tettesek elrabolták Noir-t és megpróbálták elvinni egyik társát is, de eltörték egyik szárnyát, és így alkalmatlanná vált a versenyzésre - mondta el az öregember.

Egykoron Új-Zéland adott otthont a világ legnagyobb pingvinének, melynek magassága elérte az 1,3 métert.

A Kairuku grebneffi 27 millió évvel ezelőtt, egy valóságos pingvinparadicsomban élt - akkoriban Új-Zéland legnagyobb részét víz borította, csupán a jelenlegi hegycsúcsok emelkedtek ki a tengerből, így rengeteg parti költőhely kínálkozott a pingvineknek, amelyeknek több faja is élt a térségben.

Az őslénytankutatók megállapították, hogy a madár sokkal magasabb volt, mint a jelenlegi rekorder, a császárpingvin, amely "csak" 1 méteres - a Kairuku grebneffi 1,3 méteres magassága mellé akár 60 kilogrammos testsúly is dukált, ami kétszerese a császárpingvinének.

Ewen Fordyce, az Otago Egyetem paleontológusa és az ősmadár eredeti felfedezője szerint a nagyobb testméret alkalmazkodási mechanizmusként alakult ki, amelynek révén az állat sokkal messzebbre tudott beúszni és mélyebbre merülni élelem után kutatva, mint modernkori fajtársai. A tudósoknak azonban azt egyelőre nem tudják, hogy ilyen testi adottságok mellett miért halt ki - lehet, hogy éghajlatváltozás, de lehet, hogy ragadozók okozták a vesztét.

A leletek másik érdekessége, hogy a korábbi két faj helyett a térségben immáron ötről tudnak. Ez azért fontos, mert a jelenkori pingvineknek fajspecifikus élőhelyeik vannak - a Humboldt-pingvin Peru partvidékét kedveli, a Magellán-pingvin főleg Argentínát preferálja -, ezzel szemben a paleontológusok szerint az őskori Új-Zélandon a különböző pingvinfajok egymás mellett éltek.