Több száz éhező és veszélyeztetett pelikán éltéért küzdenek az orosz hatóságok a hosszú évek óta először befagyott Kaszpi-tengeren.

Az utóbbi napokban borzas gödények (Pelecanus crispus) százai gyülekeznek „ételosztásra” az Oroszországhoz tartozó Dagesztáni Köztársaság fővárosához, Mahacskalához közeli egyik hajódokk jégmentes vizén. A szürkésfehér tollazatú madarak ugyanis maguktól nem jutnak elegendő táplálékhoz a hosszú évek óta először befagyott Kaszpi-tengeren.

A dagesztáni természetvédelmi minisztérium szóvivője szerint idáig nagyjából húsz madár pusztult el annak ellenére, hogy a minisztérium naponta több száz kilogrammnyi halat vásárol a helyi piacon az állatok megmentése érdekében.

Jelenleg kevesebb mint 1400 veszélyeztetett borzas gödény él Dél-Oroszországban. A tarkójuknál jellegzetesen felgöndörödő tollazattal díszített madarak a múlt héten repültek át Mahacskala közelébe a Volga és a Terek folyó fagyott deltájától.

A helyiek annyira izgatottak voltak a világ legnagyobb vízimadarainak érkezése miatt, hogy végül a hatóságoknak kellett megfékezniük a kenyérrel és egyéb „alkalmatlan” élelemmel felszerelkezett több száz segítő szándékú látogatót. „A pelikánok érdekében nem engedtük be őket a területre” – mondta el az egyik illetékes.

Mit szólsz hozzá?

Afrikában telelő fehér gólyáink ezekben a hetekben kezdik meg felkészülésüket arra az akár 10 ezer km-es útra, aminek célállomása a Kárpát-medence. A madarak napi 10 órás repüléssel kb. két hét alatt teszik meg ez a távolságot, közben pedig mindössze néhány kulcsfontosságú pihenőhelyen állnak meg, táplálkozni és erőt gyűjteni.

Mit szólsz hozzá?

Az Iliászban szereplő madarak segítették a harcosokat és a királyokat a nehéz döntések meghozatalában, valamint az emberi önbecsülés és biztonság megalapozásában.

A svéd Gothenburgi Egyetemen született doktori disszertáció 35 olyan jelenetet vizsgált meg a Homérosz-féle Iliászból, amelyben madár szerepel. Az ókori görög eposzban az istenek gyakran tűnnek fel madáralakban, s visznek üzenetet ily módon az embereknek. De a halandók is használják a madarakat jelként és szimbólumként, hogy minél mélyebb tudásra tegyenek szert isteneik létezésével kapcsolatban, s hogy kipuhatolják a jövőre vonatkozó szándékaikat.

„A madarak központi szerepet játszanak az Iliászban. Gyakran fontos és veszélyes harci helyzetben tűnnek fel, vagy éppen kockázatos utazások előtt találkozhatunk velük. Ha valaki pozitív üzenetet kapott egy madártól, az növelte a harci szellemét, de egyben megkönnyebbüléssel is eltöltötte a harcost, mivel tudta, hogy az istenek vele vannak” – írja Karin Johansson.

A leggyakoribb fajok közé tartozik a vadászsólyom, a szirti galamb és az aranysas, de gyakran feltűnik a szakállas keselyű. „Fontos a madarak azonosítása, és a viselkedésük valamint karakterük figyelemmel követése. A különleges madárfajok ugyanis különleges üzenetet is vittek. Ha ezt nem figyeljük meg, fontos részletek felett sikkadhatunk el” – teszi hozzá.

Mit szólsz hozzá?

Kutatók szerint egy apró énekesmadár a sarkvidéktől egészen Afrikáig vándorol, így mintegy 29 ezer kilométert tesz meg.

Kutatók szerint egy apró énekesmadár rendszeresen megteszi az északi sarkvidék és Afrika közötti utat Ázsiát, vagy az Atlanti-óceánt szelve át ehhez.

A szakemberek tudták, hogy a hantmadár (Oenanthe oenanthe) a világ énekesmadarai közül az egyik legnagyobb elterjedést tudhatja magáénak, költőterületei Alaszkától és Kanada északnyugati részeitől Kanada északkeleti részein át Európáig és Ázsiáig terjednek. A rovarevő madár a nyugati félteke sarkvidéki régióját télre rendszerint elhagyja, azt azonban eddig nem tudták, hogy pontosan hova is vándorol.

Most viszont fényérzékelő nyomkövetőkkel a kutatók kiderítették, hogy a madarak a telet a szubszaharai Afrikában töltik. Egy-három hónapig tartó útjaik során akár 14 500 kilométert is megtesznek, naponta 290 kilométert haladva. „Ez az egyetlen ismert szárazföldi madár, mely fizikailag kapcsolatot teremt az óvilág két teljesen eltérő ökoszisztémája és az újvilág sarkvidéki régiói között” – mondja Ryan Norris, kanadai kutató.

Mostanáig a madár vándorlásának részletei nagyrészt rejtve maradtak, mivel a geolokátorok – amelyek a fényszintek mérésével működnek és így a földrajzi szélességről és hosszúságról nyújtanak adatokat – túl nagyok vagy túl nehezek voltak az átlagosan 25 grammot nyomó madárnak. A kutatók új, 1,2 grammos készüléket erősítettek a madarak lábára.

Heiko Schmaljohann, német ornitológus szerint valószínűleg nem nagy teher ez az apró készülék a madarak számára. Az állatok a migráció során megduplázzák testtömegüket, hogy energiát tároljanak el a fáradságos szakaszokhoz, „különösen az olyan határterületek előtt, mint az Atlanti-óceán és a Szahara.”

A kutatók 46 kifejlett hantmadarat láttak el nyomkövetővel a sarkvidéki nyár folyamán – 30-at az alaszkai Eagle Summiton, és 16-ot a kanadai Baffin-szigeten -, majd szabadon engedték őket.

Az énekesmadarak a jelek szerint két útvonalat követnek óceánon és sivatagon át a sarkvidéktől Afrikáig. Az egyik folyamán a Kanadából indult egyedek 3500 kilométert tettek meg, átszelték az Atlanti-óceán északi részét, leszálltak az Egyesült Királyságban, majd déli irányba, Európa felé haladtak tovább, átszelték a Földközi-tenger térségét, majd a Szaharát és eljutottak Afrika nyugati részébe. Az út összesen 7500 kilométert tett ki, odafelé 26 napig, visszafelé 55 napig tartott.

Schmaljohann elmondása szerint az Atlanti-óceán északi részén éjszakánként 850 kilométert haladtak. Azt egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy az óceáni utazás non-stop történt-e, „a madarak megállhattak Grönlandon” – teszi hozzá. Emellett egy óránkénti 50-75 kilométeres hátszél is segíthette őket.

A másik útvonalon az alaszkai madarak 14 500 kilométert tettek meg Szibéria felett, majd Arábián át Kelet-Afrikáig. Az út oda 91 napot ölelt fel, visszatérőben pedig 55-öt.

Schmaljohann elmondása szerint teljesen alábecsülték a madarak repülési képességeit. „Képzeljünk el egy vörösbegynél kisebb, a pintynél picit nagyobb madarat, mely utódait a sarkvidéki tundrán neveli, majd néhány hónappal később már Afrikában keresi téli táplálékát.” 

A vándorlás után a madarak ugyanazon az útvonalon hazatérnek – ez mintegy 29 ezer kilométeres körutazás – "ami az egyik leghosszabb vándorútvonal egy madár számára, különösen ilyen apró faj esetén” – mondja Norris.

A kutatóknak sikerült négy geolokátort visszaszerezniük, amikor a madarak visszatértek a sarkvidékre. Emellett elemezték a sarkvidéken már megvizsgált madarak télen kinőtt tollait is. A kémiai jelzések segítettek megerősíteni, hol jártak az állatok. A kutatók eredményei a Biology Letters folyóiratban jelentek meg.

Mit szólsz hozzá?

A vastag hótakaró miatt a madarak nem találnak élelmet; az állatvédők szerint ilyenkor különösen fontos, hogy figyeljünk rájuk.

Rengeteg madár pusztul el ezen a télen a kemény fagyban. A vastag hótakaró miatt ugyanis nem találnak élelmet. Állatvédők szerint ilyenkor különösen fontos, hogy figyeljünk rájuk, és a madáretetőkbe rendszeresen helyezzünk ki olajos magvakat, diót, és gyümölcsöt.

Az utcán járva sokan észre sem veszik a földbe fagyott apró tetemeket. Megbecsülni sem lehet, hogy a mostanihoz hasonló kemény hidegben hány madár pusztul el. Egy részük nem talál melegedőhelyet és megfagy, sok azonban egyszerűen éhen pusztul, mert a hó és a jég alól nem tudja kiszedni a táplálékot.

Az m1 Híradó Debrecenben forgatott, ahol az óvodások rendszeresen etetik a madarakat. Az almából, dióból és tepertőből készített füzérek mellett napraforgót is tesznek az etetőbe.

A szakemberek szerint szinte mindegy, hogy hova tesszük ki az eleséget, a lényeg, hogy ne fedje be a hó. "Gyakorlatilag egy nap alatt éhen halhat" – mondta a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai, aki szerint nagyon fontos, hogy ősztől tavaszig minden nap adjunk eleséget a madaraknak. „Tulajdonképpen az olajos magvakat érdemes ilyenkor kitenni, diót, nyilván megtörve. A nagyobb szemű magvat szintén érdemes megtörni, mert a madarak, főként a kisebb termetűek, mint a kék cinege, nem tudják feltörni” – mondta Gyarmathy István, a nemzeti park őrszolgálatvezető-helyettese.

A száraz fagyos időben a vízutánpótlásra is figyelni kell. A kiszáradt, legyengült madarak könnyű prédái a ragadozóknak is.

Mit szólsz hozzá?

Egy agresszív fácánkakas tartja rettegésben a közép-angliai Staffordshire megye egyik falujának lakóit: a díszes tollú madár válogatás nélkül megtámad mindenkit, aki csak a közelébe merészkedik.

A woottoni lakosok körében csak George-ként emlegetett fácánnak már a helyi postást is sikerült térdre kényszerítenie: a férfi azóta csak bottal felszerelkezve mer a madár közelébe menni. „Nem csíp meg, csak megbök a csőrével” – mondta az egyik lakos, Simon Manby, akinek már többször is meggyűlt a baja a harcias fácánnal.

Manby néhány héttel ezelőtt figyelt fel a madárra, miután észrevette, hogy a postás újabban bottal érkezik hozzájuk. „Nincs itt állandóan, de mindennap feltűnik. Valahol itt a közelben lehet a szállása, mert az ideje nagy részét azzal tölti, hogy a kertünk végében járőrözik” – idézte a férfit a The Daily Telegraph című brit lap internetes kiadása (www.telegraph.co.uk).

A fácánvadászatoknál gyakran segédkező Mike Gadsbyt egyáltalán nem lepte meg George területvédő magatartása. Február és március környékén esedékes ugyanis a madár párzási időszaka. „A hímek ilyenkor nagyon védik a területüket, agresszívak, és gyakran böködnek a csőrükkel” – mondta.

Mint hozzátette: „A madárnak valószínűleg van a közelben egy háreme. Ha ez így van, és még van is hol laknia, akkor nagy az esély rá, hogy Woottonban marad, de valószínűleg le fog nyugodni, ha már kiélte az agresszióját a tyúkokon.”

A párzási időszak végéig azonban a falu lakói jobb híján egy igencsak szokatlan módszerhez folyamodnak a fácán lenyugtatására: rumba áztatott mazsolát adnak neki. „Ez kiüti őt, és akkor egyszerűen meg lehet fogni és elvinni egy másik helyre” – mondta Gadsby.

Mit szólsz hozzá?

A ránk zúdult szibériai hideggel párosuló kiadós havazás igencsak megnehezíti az áttelelő énekesmadaraink életét. A mínusz 15–20 fokos hidegben a vastag hótakaró elzárja a korábban még hozzáférhető táplálékforrásokat, a magevő madarak kevesebb gyom- és egyéb növény magvához tudnak hozzáférni. A ragadozó madarak valamivel kedvezőbb helyzetben vannak, de például az egerészölyvek a télen is aktív rágcsálókhoz nem tudnak hozzáférni. A mezei pocok is aktív télen, de a föld alatti járataiból ritkábban merészkedik elő, a hó alatt a talajszinten mozog, ahol nem tudják elérni az ölyvek, a vércsék és a baglyok hegyes karmai. A karvaly rendszeresen portyázik az emberlakta környezetben, parkokban, fasorokban, kertekben próbál meg zsákmányt fogni. Verebet, házigalambot, balkáni gerlét vagy a madáretetőket rendszeresen látogató cinegék közül kerül ki a zsákmánya.

A havas, fagyos napokban énekesmadaraink szívesen fogadják az ember segítségét. A kemény fagyos éjszakák átvészeléséhez leghatékonyabb segítség az állati zsiradék (faggyú, szalonna, töpörtyű) vagy az olajokban gazdag magvak, például a napraforgó.

Gondoljunk csak bele, hogy mit jelent a –20 fokos hideg egy állandóan 43–44 Celsius-fokon „égő” széncinege számára. A madár testhőmérséklete és a külső környezete között több mint 60 fok a hőmérséklet-különbség. A madártoll kiváló hőszigetelő, de ha a rövid téli nappalok alkalmával nem talál elegendő táplálékot, megtörténhet, hogy nem éri meg a következő reggelt. A kemény téli életfeltételek az evolúció során „megedzették” énekesmadarainkat, alkalmazkodtak a zord időjárás átvészeléséhez is, de a gyengék, a kevésbé találékony egyedek hamar elpusztulnak.

A rendkívüli hidegben etessük környékünk, kertünk, udvarunk madarait, de csak akkor kezdjünk hozzá az olajos magvak vagy más madáreleség kihelyezéséhez, ha készen állunk arra, hogy naponta pótoljuk a fogyó eleséget. Nap-nap után ugyanazok a madarak – cinegék, pintyek, zöldikék, meggyvágók stb. – járnak az etetőre, és nagy bajba kerülhetnek, ha a biztosra vett táplálék helyett üres etetőt találnak. Ha az éjszakai hőmérséklet –10 fok alá süllyed, az éhező, legyengült madarak hajnalra megfagynak.

Madaraink egy része a szélsőségesnek számító időjárás beköszöntével kedvezőbb hőmérsékletű és kisebb hóborítású területre, akár több száz kilométerre is elkóborolnak. Ha a kemény idő több hétig is eltart, a madarak csak akkor térnek vissza, amikor megérkezik a felmelegedés.

Télen az etetés mellett egyéb módon is segíthetünk a madaraknak, hogy átvészeljék a zord időszakokat. Az odúköltő énekesmadarak, például a cinegefélék télvíz idején is felkeresik a számukra kihelyezett mesterséges fészekodút. Ha odúkat rakunk ki a madáretetők közelébe, éjszakára szívesen húzódnak meg bennük az apró énekesmadarak. A cinegék és verebek téli túlélési stratégiájának fontos részét képezi a szélvédett, hőmérsékletileg kiegyensúlyozottabb éjszakázó üregek használata. Egy-egy alkalmas, kedvező mikroklímájú üregbe akár több madárka is meghúzódhat.

---

A cikkhez remekül kapcsolódik egy videó, mely a tegnapi RTL Klub Híradójában volt először látható. Természetesen ilyen időben valamennyi állatnak szüksége van az emberi támogatásra, nem csak a madaraknak!

Hozzászólások (2)

A Csongrád alatti Tisza szakaszt ellepték a kormoránok, a vermelő helyeken nagy károkat okoznak a halak között.

A kormorán, ami védett madár, védett halakat is eszik, és már nálunk is nagyobb kárt okoz, mint a szabálytalanul horgászó, halászó ember.

A kárókatona elszaporodása azért is kínos, mert a védett madarat szinte már csak a törvény védi, egyre kevesebb pártfogója akad a természet közelében élő emberek körében.

Manapság tizennyolcezer kormorán fészkel Magyarországon, telente pedig duplájára nő a populáció az északról lehúzódó csapatokkal.

A liba nagyságú, fekete madár tollazata nem vízhatlan, ezért nagy kalóriamennyiségre van szüksége ahhoz is, hogy szinten tartsa testhőmérsékletét. „Napi fogyasztását" a szakirodalom hetven dekára teszi, ez évente két és fél mázsát jelent fejenként. A 20-30 dekás halakra vadászik, vagyis az utánpótlást eszi meg. Nagyon szereti a drága süllőt, amiből méretes példányokat is elnyel.

De nemcsak a megevett hal számít veszteségnek, hanem a megsebzett is – a kampós, hegyes csőr csípése nyomán ugyanis utat találnak a hal szervezetébe a kórokozók, amelyektől a bőr és a pikkely mellett a nyálka is védene. Emellett a telelés közben folyamatosan zavarászott halak nagyon legyengülnek tavaszra, ép bőrrel is könnyebben megbetegednek.

Ezer forint az eszmei értéke

A magyar jogszabályok a kormoránt 2001 óta az „Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok" között tartják számon. Eszerint eszmei értéke ezer forint, és a kárókatonát a természetvédelmi hatóságnak úgy kell kezelnie, mintha védett faj lenne. A törvény szerint egyes esetekben adnak engedélyt korlátozott számú példány elejtésére.

Mit szólsz hozzá?

Tivon – Most már bebizonyosodott, hogy a gáláns vacsorameghívás az állatvilágban is létezik.

Azt eddig is lehetett tudni, hogy a méhészmadár, avagy gyurgyalag hímje sokszor az általa fogott csemegével kedveskedik udvarlás gyanánt a kiszemelt tojónak, de megörökíteni ennyire részletesen még nem igazán lehetett. Ez a madár napi 250 méhet vagy egyéb rovart is képes fogni, így a zsákmányból marad a nősténynek is.

Teljesen emberi módon viselkedett a hím, de a tojó is – mesélte a AFP-nek a skót madárvédelmi egyesület fotósa, Tom Waters. – Amikor a lepke arra repült, látszott, hogy a nőstény elbámészkodott. A hím jó vadászként viszont résen volt, és azonnal lecsapott rá. Teketóriázás nélkül nyújtotta át csőrében a finom falatot, a tojó meg is lepődött, vagy gondolta, „fut még egy kört", mielőtt elfogadja a „gyertyafényes vacsorás ajánlatot", amellyel lekötelezi magát a hímnek.

A valóság persze az, hogy genetikailag úgy vannak kódolva, hogy a nőstény a tojásképzés és -költés terhe miatt nem annyira figyelmes, fajfenntartás miatt nyújt neki segítséget, azaz lepkét a párja.

Mit szólsz hozzá?

Az ókori egyiptomiak az állatmúmiák szájába vagy gyomrába táplálékot helyeztek, mely azt sugallja, hogy az állatokat a halálban és talán az életben is hasonlóképpen kezelték, mint az embereket. Jelen esetben a múmiák szent íbiszek voltak.

A Journal of Archaeological Science folyóiratban publikált eredmények az első ismert példái annak, hogy táplálékot helyeztek el közvetlenül az állati múmiákban. A fő szerveket szintén eltávolították, ahogy az embereknél. Úgy hiszik, az ókori egyiptomiak meg kívánták őrizni a szerveket, hogy azok a túlvilágon is folytathassák feladatukat.

Andrew Wade, a vizsgálat vezetője szerint a tény, hogy a madarak túlvilági életükhöz is megkapták a táplálékot azt sugallja, az állatok túlvilági jóléte fontos volt azon papoknak, akik a balzsamozási szertartást elvégezték rajtuk. „Ebben az értelemben úgy tűnik, volt valamiféle egyenlőség emberek és állatok között a halálban” – tette hozzá az antropológus. „Amennyiben ez az eset áll fenn, akkor a madarakat talán az életben is nagyobb tisztelet övezte.”

Wade és csapata nemrégiben feltárt mumifikálódott, szent íbisz maradványait elemezte. Csőrében számos csigát találtak. A testeket előkészítő emberek helyezték oda a puhatestűeket. Ezt követően, nem invazív számítógépes tomográfiát alkalmaztak, hogy bepillantsanak a Yale Egyetem múzeumában őrzött íbisz múmiák belsejébe. Az egyik múmiában búzát találtak. Wade szerint a templomban nevelt madarakat valószínűleg búzaszemekkel etették, így a madarat valószínűleg táplálékkal ellátva engedték át a túlvilági spirituális utazásra.

Azonban az élet változó volt az állatok számára az ókori világban. Wade szerint a vizsgálatban szemügyre vett összes madár nyaka el volt törve, valószínűleg szándékosan ölték meg őket, talán egyfajta áldozatkánt Thoth isten számára. Akkoriban embereket is áldoztak, hogy kiengeszteljék az isteneket. Ezen madarak esetében azonban az áldozat egy nagyobb arányú művelet részét képezte. Wade magyarázata szerint „fogadalmi íbiszmúmiákat találtak Egyiptom szerte Thoth szentélyekben, emellett több tízezres vagy akár milliós számban Abüdosz, Szakkara és Tuna el-Gebel vallásos központjaiban.”

Összességében az ókori Egyiptomban az állatok élete valószínűleg még mindig hasonlatos volt az emberekéhez. Egyesek szó szerint luxuskörülmények között éltek, másokra azonban inkább bizonyos célok elérésére használt eszközként tekintettek.

Salima Ikram, egyiptológus professzor és a vizsgálat társszerzője szerint az állatok nagyon fontos szerepet játszottak Egyiptomban, isteni totemekként, táplálék- és így az élet forrásaiként, valamint nyersanyag forrásokként. Hozzátette azonban, hogy „a háziállatokat gyakran nagyon elkényeztették, ahogy napjainkban is, és ugyanolyan törődést kaptak az életben és halálban, mint az emberek.”

Ikram elmondta, a temetkezéseknél a paleontológusok az állatok mellé helyezett táplálékokat is találtak. Például a majmok mellett datolyát és jujubát (kínai datolyát), a macskák közelébe pedig néha tejet helyeztek el. Sugallata szerint az íbisz egyedülálló gondoskodást kapott, mivel Thoth-tal, a bölcsesség és írás istenével hozták kapcsolatba. "A madár testtartását, a keresgélést egyfajta kutatásnak tekintették, míg csőre olyan, mint egy toll” – mondja.

A szent íbisz valamikor a középső- kései 19. században halt ki Egyiptomban, valószínűleg a városiasodás és az élőhelyek pusztítása miatt. A madár azonban ma is megtalálható a szubszaharai Afrikában, és már betelepítették Európába és az Egyesült Államokba is. Egy új projekt keretében pedig szeretnék a fajt visszatelepíteni Egyiptomba, már legalább két kolóniát hoztak létre Luxorban és Aswanban.

Mit szólsz hozzá?

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |